Koronapló 2.0 - avagy Stockholm-szindrómásak lettünk?

Egy nagyon huszonéves blogpost. Futottak még: bizonyos eszmék. Ezúttal nincs vécépapírba csomagolva.

Kezd minden kinyílni körülöttünk. És nem csak azért, mert tavasz van. Nagyjából két hónapja ülünk a karanténban, járvány tulajdonképpen még mindig sehol, és úgy tűnik, meguntuk a várakozást. Idenekünkaztajárványt!

Egészen sikerült berendezkednem az otthon ülő életmódra. Szobanövénynek nem mondanám magam, mert a fotoszintézis bonyolult folyamatát - mint anno bioszfakton - most sem sikerült elsajátítani, de az tény, hogy több vizet iszom, mint általában. Egy rakás jó dolog történt, kezdem megkedvelni a karantén-lifestyle-t. A szorongásaimat meg becsatornázhatom végre valami másba, hiszen úgy tűnik, épp olyan hévvel rántjuk magunkra az apokalipszist, mint Buksi kutya az asztalterítéket Karácsony estéjén...

Valahol baromi fura, hogy remete életmódnak éljük meg azt, ami amúgy lehetne tök normális is (bár tudjuk, hogy az viszonylagos):
- van bioritmusunk
- van idő a hobbikra
- van dedikált idő a családdal
- van idő enni
- tenni kell azért, hogy a barátaiddal tartsd a kapcsolatot
- lehetsz te (és a családod) az első magadnak

Nyilván ez nem mindenkinél van így. Első sorban magamról beszélek, de ez az én blogom, tehát megtehetem. Most, hogy ezt tisztáztuk, jöjjön egy kis önbeégetés, avagy nézzük meg, hogy miért is olyan nagy felfedezés nekem a fenti lista. Az eddigi életmódom címszavakban:
- bioritmus = a tornyosuló munka mennyiségének és az alvásdepriváció okozta tünetszám hányadosának ütemes dobolása az idegeimen
- hobbi = félszerze (azon kívül meg, ha a munkám egyben a hivatásom, akkor nem is kell hobbi, nem? Nem...?)
- család: kemény dió volt, de 10 év után végre sikerült ránevelnem őket, hogy elfogadják: a lenémított telefon is épp olyan jó, mint a felhangosított!
- kaja: basszus, mekkora sor van a kínaisnál! jó, akkor jó lesz egy sajtos kifli a sparból... (amikor mégis megfordulok a konyhában, abból általában blogbejegyzés sül ki, szóval azt már tudjátok, hogy megy...)
- szociális élet: "Amúgy te szoktál emberek közé menni néha?" "Persze, minden nap!" "Wow! Biztos a társaság központja lehetsz!" "Igen, igyekszem a csuklóban állni a 33-as buszon..."
- azért pedig régóta versenyben vagyok, hogy én lehessek az első magamnak - általában a második helyet sikerül is elcsípni! Csak az a baj, hogy minden más holtversenyben az első...

Pedig ha van idő dolgokra, amiktől csak jól érzed magad, van idő barátokra, akikkel valóban kölcsönösen energiát fektettek a kapcsolatotokba, van idő a családra, akik biztonságérzetet adnak, akkor tulajdonképpen nincs is szükség arra, hogy mindezt a nagyvilág random elemeiből kapkodjuk össze, mint egy szerencsétlen hippi roncsvadász.

Akkor nem kell, hogy mások validálják a munkám értékét. A "hónap dolgozója" cím megérdemelt elismerés lesz a jól végzett munkáért, és nem az önbecsülésem ingatag alapköve. Hiszen amúgy is tudom, hogy jól csináltam - mert megfigyeltem magam.

Nem kell, hogy mások validálják a személyem értékét. Ha nem mindenki az én szavaimat issza az egyik társaságban, majd érdekli őket, amit mondok a másikban - ahol közösebb (szokták ezt fokozni? vagy a közösség fokozhatatlan...?) a keresztmetszet. Mert tudom, hogy mi érdekel, és tudom, hogy mit adhatok másoknak. Mert megfigyeltem magam.

Nem kell, hogy a munkám legyen a hobbit (kivéve, ha Tolkien vagyok) hobbim. Mert tudom, hogy nem fogok mindent szeretni, amit csinálni kell, és tudom, hogy olykor az is tökéletesen boldoggá tesz, ha megsütök egy áfonyás sütit, ceruzával fogom össze a hajam, végigpengetem a Büdös Macskát vagy megírok egy blogbejegyzést. Mert megfigyeltem magam.

És nem kell átnyálaznom a fél internetet életmódtippek után kutatva (ami már azért is király, mert baromi undi dolog nyalogatni a monitort, ha történetesen nem egy szőrgombóc kutyakölyök vagy, ld. lejjebb). Mert tudom, hogy mennyi evésre, alvásra és mozgásra van szüksége a testemnek. Mert megfigyeltem magam.

Sokan pedzegetik, hogy jó lenne valamit továbbvinni ebből a lelassult helyzetből arra az időre, amikor "visszaáll" minden. Azt hiszem, a széllel szemben pisilés elég jó megfelelője lenne, ha a most kialakított napirendünket próbálnánk átültetni egy teljesen eltérő helyzetre. Viszont azt bármikor kitalálthatom, hogy az adott helyzetben mit szeretnék, mi a fontos nekem, és építkezhetek afelé. Kicsit olyan, mint egy költözés. De minden költözésnél valahogy egyre jobban és jobban tudjuk, milyen körülmények közt szeretnénk élni. Tökéletes persze sose lesz - de hát milyen felfelé ívelő spirál lenne az, aminek egyszer csak vége szakad...?

That being said, megyek is, megrakom az asztalt. Nem látta valaki Buksit...?

Koronapló

Ma egy hónapja kezdődött. Legalábbis számomra. Akkor zárták be ugyanis egyik napról a másikra az egyetemet - emlékszem, előző este annyit néztem a Neptunt, mint máskor egy félév alatt soha, hogy megtudjam: ugyenemkellkoránkelni.
Nem kellett.
Nehéz megmondani, miért nem írtam még a koronavírusról. Nem mintha nem lennének gondolataim - vannak, csak épp ami elsőnek eszembe jut, az általában nem túl szórakoztató.
Úgyhogy most megerőltetem magam. Nézzük, mi jut eszembe másodszorra. Vagy inkább harmadszorra...

Vécépapír. Kínos, de ez van. És tudom, hogy nem vagyok vele egyedül, ne is próbáljátok tagadni! Az internet megtörhetetlen macskauralmára hirtelen fellángoló fehér fenyegetésként rontott rá az utóbbi hetekben a Puha Popsisimogató Pusztítás, a Háromrétegű Halál, vagyis a budipapíros mémek. Eredetileg - amikor először eszembe jutott a karanténnapló ötlete azt gondoltam, milyen vicces lenne vécépapírszeletekre rajzolt napi képregényekkel illusztrálni napjainkat az őrület közepén - de ezt az ötletet végül lehúztam a klotyón.

Mostanra talán az olvasó már kapizsgálja, hogy ez nem egy komoly eszmefuttatás lesz a helyzetünk társadalmi, politikai, pszichés, egészségügyi, kulturális, szocioökonomikus, karmikus-spirituális [insert tetszőleges számú fenszi szavak] vonatkozásairól, csupán egy személyes élmény-... Élmény? Élmény! -beszámoló.

Az első héten tavaszi szünet volt. Akkor még nagyon éltem ezt az egészet, a naptáramban március 13-án a KORONA BULI címszó szerepel nagy betűkkel, majd az a kis jel, amit akkor szoktam használni, amikor jelezni akarom, hogy az adott dolog egy időszak kezdete. (Valami halvány bizsergésszerű motoszkálás már akkor is volt az ujjaimban, mikor behúztam azt a pár tollvonást, hogy ez talán valami leheletnyit történelmi jelentőséggel bíróbb dolog, amit most alkotok abba a naplóba, mint amikor arról emlékezem meg, hogy aznap milyen finom kínai tésztát ettem ebédre. Ugyanez persze nem mondható el arról a szegény denevéres fickóról - és itt most nem Batmanre gondolok.)
A lényeg, hogy a nemkoránkelés mámoros szabadságától megrészegülve eleinte új erőre kaptam: főztem, dolgoztam, megállíthatatlanul brainstormoltam arról, mi mindent csinálok majd ha itthon kell maradni, sétaútvonalakat fedeztem fel a közelben, az összes barátomat végigkérdeztem, hogy ityeg a pandémia arrafelé, egyfajta flowban voltam, hiszen nem minden nap történik valami ennyire rendkívüli és világrengető! Néha persze beúszott a gondolataim közé fenyegető búvárterroristaként a gondolat, hogy ez az egész persze csak addig buli, amíg nem kopogtat be valami komolyabb baj az ablakon - de elhessegettem azzal, hogy a nyolcadik emeletre azért nem olyan könnyű felmászni.*
Első fázis: a tagadás.

*azon a héten álmodtam, hogy a Világvége Dalnokai, akik valami háromsoros nagyonbéna dallal mosott agyú zombivá változtatták magukat és mindenkit, ezzel elhozva az apokalipszist, a szobám ablakán próbálnak bejönni és elkapni engem és a családomat - míg mi békésen ülünk a nappali padlóján, mint afféle légópincében (mert egészen idáig menekültünk előlük!) és az egyetlen a lakásból magunkkal menekített tárggyal, (igen, én is érzem az ellentmondást, de hát a Dreamworks is követ el hibákat néha a dramaturgiában) egy pakli kártyával foglaltuk el magunkat. Hiszen csak a legfontosabbat volt idő magunkkal hozni. Amúgy nem vagyok játékfüggő... Tényleg nem!

A következő hét a baljós előjelek és kavargó fellegek időszaka volt. Szó szerint. Leesett ugyanis a hó. Ki gondolta volna, hogy az apokalipszis első lovasa könnyű, fehér, puha valamik formájában érkezik, amik simogatják a bőrödet, ha hozzád érnek? (Nem röhög! Tudom, hogy már megint a vécépapíron jár az eszetek!)
A második lovas a bevásárlóközpontoknál várt ránk. Az Aldi előtt biztonsági őr közölte velünk, hogy egyszerre csak egy ember mehet be, meg kell várni míg az előző kijön. Ezzel tulajdonképpen a kasszánál való sorbaállást az ajtó elé helyezték. "Jobb kint, mint bent." - szokták mondani. Az a biztiőr úgyis kicsit hasonlított Shrekre. (Le se tagadhatnám, hogy a blogbejegyzést a Dreamworks szponzorálta.)
A harmadik a Skype-Teams-Zoom szentháromság képében tűnt fel, öt nap múlva, pirkadatkor, kelet felől. A nevét diákok milliói szerte az országban rettegve rebegik elhaló hangon az álmatlan éjszakák sötétjébe, egyes kultúrákban egyenesen káromlásnak tekintendő. Nem más ő, mint a megtestesült o-ó: az Online Oktatás.
Bevallom, baromira nem volt kedvem hozzá. Addigra megízleltem a szabadság édes ízét, és nem vágytam vissza egy magamra kényszerített, Q kategóriás iskolapadba, ahol nyaktól felfelé kinyalt, deréktól lefelé meg (jó esetben) pizsamás sorstársakkal szórakoztatjuk egymást, és próbálunk úgy csinálni, mintha a szeminárium tényleg gyakorlat lenne, és nem egy kollektív púp a hátunkon. Tudniillik nekem, bölcsészkart is megjárt veteránnak az egyetem vonzerejének egy jelentős részét a barátok, a társaskodás, az óra közben összenézések tették ki - és bár az online oktatás egy füst alatt lehetővé tette, hogy mind a 16 másik jelenlévő szaktársammal nézzek össze egyszerre, sajnos a dolog valahogy mégis elvesztette a varázsát. A kevesebb néha több, ugye. (Remélem számoljátok az elsütött közhelyeket, mert a jól tippelők között a bejegyzés végén dedikált vécépapírgurigákat sorsolunk ki - még a márkát is megválaszthatjátok!)
De egy kicsit komolyabbra fordítva a szót, az van ezzel az online dologgal, hogy egyrészt valamiért baromi fárasztó, másrészt totál új alapokra helyezi a szociális helyzeteket. Nem tudsz odasúgni a szaktársadnak, mert mindenki hallja. Ahogy azt is, ha köhögsz, büfizel vagy tüsszentesz, vagy ha az ajtó túloldalán valaki úgy dönt, már nem bírja tovább, és inkább a halálba veti magát (túldramatizáltam, a valaki csupán egy tányér volt, de ha ezt már az elején megmondom, úgy kicsit lapos a sztori... Minden esetre lehetett volna kicsit több erkölcsi szilárdsága. /dedikálva: tesómnak szeretettel/). A vicceskedő megjegyzésekről is le kell mondani a baráti társaságban, legalábbis jobban oda kell figyelni az időzítésre, és számítani a csökkent hatásfokra. A poén ugyanis egy olyan halmazállapotú anyag, amely az online térben lassabb mozgásra képes, hacsak nem konvertálod előtte mémmé. A nevetés hasonló, csak ott az anyagmegmaradás mértéke csökken az út során, és talán ezért is van az, hogy azt meg XD-kbe és smiley reakcióikonokba szokták konvertálni (vagy csak nem vagyok vicces és/vagy nem értek az informatikához). Rip.
Az apokalipszis negyedik lovasa március 28-án érkezett. Vártuk már. Számítottunk rá, mint Láng Vincére egy óra múlva. Tudtuk, hogy eljön a nap, amikortól hivatalosan is szobafogságra vagyunk ítélve, hiába nem csináltunk semmi rosszat (látom, veszed már a levegőt, de mielőtt értékes gondolatokat pazarolnál a klímaválság és az emberi hanyagság összefüggéseire, görgess vissza... És érezd a puha, fehér simogatást! Így van. Megnyugodtál? Helyes. Akkor folytassuk is.) de talán pont azért, mert vártuk, hirtelen mindenki elkezdte érezni a jelentőségét is. (Nem úgy, mint a denevéres fickóval meg a kajanaplójával. Azt senki nem tudhatta előre. (Még mindig nem Batman.)) Elkezdett bejönni az ablakon valami, ami sokkal kevésbé megfogható és sokkal kevésbé nevetséges, mint néhány Walking Deadből szabadult önjelölt trubadúr, és éppen ezért sokkal fenyegetőbb is.
A második szakasz: a szorongás. (Tudom-tudom, ilyen nincs is. De most van. Ez a baj.)

Aztán a vihar előtti csend. Egy darabig az ember nézeget az ágy alá, hogy mikor jelenik meg ott a COVID démon, de hiába harangozták be, ha csak nem bukkan fel, akkor az ember egy idő után felnő, és elhiszi, hogy nincsenek is szörnyek az ágy alatt (vagy nem, és akkor fantasy-író lesz). Ez volt talán a legkiegyensúlyozottabb hetem: meglett a rutin, sikerült megbarátkozni a bevásárlás, a kijárási tilalom, az online oktatás nehézségeivel, és a kezdeti arcon pörgés is értelmes szabadidős tevékenységek és punnyadás többé-kevésbé egészséges kombinációjává szelídült (de azért a kovász az új Tamagochi!) Anyukám maszkot kapott a szülinapjára. A lakás legforgalmasabb helyisége a budi lett (és nem csak az édes, fehér simogatás miatt, hmm...), mert ott lehet egy kis privát szférája az embernek. Teltek a napok, szép lassan leszoktam a sminkről és rászoktam a reggelire. Egyszóval, kicsit minden más lett.
A harmadik szakasz: az alkalmazkodás.

És most jöjjön egy kis pszichonerd duma, csak hogy hű maradhassak választott pályámhoz: tudtátok-e, hogy a gyász szakaszai a mai felfogás szerint már nem is szakaszok? Hogy átfednek egymással, váltogathatják egymást, többször is előjöhet a harag, a depresszió, netán egyszerre több is fennállhat? Bizony, így van ez az én COVID-szakaszolásommal is.

Mert még mindig tagadok. Még mindig remélem, hogy a nyolcadik túl magasan van a katasztrófákhoz.
Még mindig szorongok. Mert még mindig nem tudom, mi tud ilyen jól mászni.
És alkalmazkodom. Csodálatos módon az ember ilyen. Az alkalmazkodás alapvető mechanizmusai ugyanis bizonyos hiedelmekkel ellentétben automatikusan működnek, mitöbb tudattalanul. Ha semmit nem teszek, akkor is megy. Ugyan úgy, ahogy megy az egészséges (mert az!) tagadás, és a szorongás is anélkül, hogy különösebben erőltetni kellene (de persze lehet, sőt ajánlom is mindenkinek, különben nem lesz munkám).

Valahol itt tartunk most, azt hiszem. És ez... Van. Amennyire drámaiatlan ez a szó, annyira jól leírja a helyzetet. És talán nem olyan sokára odabiggyeszthetem majd azt a kis történelmi jelentőségű, időszakokat lezáró jelet a naptáramba.

Na de addig is, tudjátok mi még az, ami VAN? A puha... A fehér... A simogató... A háromrétegű...
Na Zewasztok. :)

Hogyan lesznek a hópihék?

- Tudjátok, hogyan lesznek a hópihék? - kérdezte Bodromb, a kandúr két kis kölykétől. Szép téli délután volt, tökéletes a kandalló előtt heverészésre.

- Én tudom, én tudom! - pattant fel egyből a nagyobbik, a cirmos fülű. Mindig is szeretett okoskodni.

- Na hogyan, Cirbolyhos?

- Amikor nagyon hideg lesz, az esőcseppek megfagynak, és hópihék lesznek belőlük! - magyarázta a kiscica, és nagy büszkén kihúzta magát. Biztos volt benne, hogy jól válaszolt - hiszen ezt tanították nekik a cicaiskolában.

- Hm... Érdekes gondolat. - felelte Bodromb elgondolkodva. - De ha így van, akkor mivel magyarázod, hogy a hópihék között sosincs két egyforma?

- Nincs közöttük két egyforma? - ámult Puhapetty, Cirbolyhos testvére. Ő még kicsi volt, ezért sokkal érdekesebbnek találta a szőnyegbe gabalyodott kis szöszt, amit pofozgathatott a mancsával, mint a hópihéket - de most egészen megfeledkezett róla.

- Nincs bizony! - mosolygott rejtelmesen Bodromb. Cirbolyhos nagyon igyekezett kifundálni valamiféle magyarázatot, de végül be kellett vallania, hogy semmi nem jut eszébe.

- Nem tudom. - nyávogta csalódottan, és elhalászta az apró szöszt a kistestvére elől, hogy legalább ennyi öröme legyen.

- Hát úgy, hogy a hófelhők nem közönséges esőfelhők: kívánságokból vannak! - mondta Bodromb, és kinézett az ablakon. Odakint szállingózott a hó. - Amikor kívánunk valamit, de úgy nagyon, igazán, akkor az a gondolat felrepül az égbe, és hófelhővé változik. Eleinte csak sok apró hófelhő van az égen, de aztán ahogy egyre több és több kívánság érkezik, a pici felhők egyre nagyobbak lesznek, míg végül óriás hófelhőkké olvadnak össze.

- Ehhez nagyon sok kívánság kell! - kiáltott fel Puhapetty, és a szemei egészen tágra nyíltak.

- Bizony! Egy olyan igazi, nagy havazáshoz a világ minden kívánságára szükség van. - magyarázta Bodromb.

- Ez butaság! - csattant fel Cirbolyhos, aki már nem hitt olyan könnyen az apja meséiben, mint a kistestvére. - Ha úgy van, ahogy mondod és a hófelhők kívánságokból lesznek, akkor miért csak télen van hó?

- Nagyon jó kérdést tettél fel, Cirbolyhos. - dicsérte Bodromb. - De a válasz egyszerű: meg tudjátok nekem mondani, melyik az az ünnep, amikor a kívánságok valóra válnak?

- A Karácsony! - vágta rá elvarázsolva Puhapetty.

- Úgy van! És mikor van Karácsony?

- Pontosan huszonhárom nap múlva. - felelte Cirbolyhos. Ő és a kistestvére is nagyon várták már az ünnepet.

- Igen, igen... - nevetett Bodromb, látva a kölykei lelkesedését. - De melyik évszakban?

- Hát télen! - felelték kórusban a kiscicák. Cirbolyhos szemei egyszer csak kikerekedtek, majd felkiáltott:

- Én már értem! Már értem miért télen esik a hó!

Puhapetty elszégyellte magát, és egészen elszontyolodott.

- Papa, én még mindig nem értem... - nyávogta halkan, nehogy a testvére meghallja.

- Azért Puhapetty, mert Karácsony előtt kívánunk a legtöbbet. Magunknak ajándékokat, finom eledelt, másoknak pedig boldogságot és szeretetet. És ahogy mondtad, nagyon sok kívánság kell ahhoz, hogy egy akkora hófelhőt építsünk, amekkorából annyi hó esik, hogy az egész tájat fehérré varázsolja.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ha nyáron is sok mindent kívánnék, akkor nyáron is esne a hó? - kérdezte Puhapetty csalafintán, mert most már ő is értette a kívánságok és a hófelhők kapcsolatát.

- Nem, nem. Ahhoz a te kívánságod nem elég. Nagyon sok mindenkinek kellene nyáron is többet kívánnia egy nyári hóeséshez. - magyarázta Bodromb, és látva Puhapetty csalódottságát hozzátette: - De hisz ebben épp ez a szép: hogy minden kiscica, nagycica, egér, ember, sőt még kutya kívánsága is kell hozzá. A világ összes lelke együtt hozza létre azt a gyönyörű jelenséget, amit havazásnak nevezünk!

Ettől a szép gondolattól Puhapetty szíve is felderült. Cirbolyhosnak viszont ismét kérdése támadt:

- De akkor miért is különbözik minden hópehely a másiktól? - hiszen erre azóta sem kaptak magyarázatot.

- Igen, igen! Miért? - pattant fel a kisebbik is.

- Egyszerű: azért, mert nincs két egyforma kívánság sem. - felelte Bodromb. Egy darabig csak csendben nézték a lehulló pihéket, aztán Puhapetty váratlanul megszólalt:

- Én most már elhiszem, hogy a hópihék kívánságokból lesznek. Ha csak eső lenne, akkor nem lenne ilyen varázslatos.

- Én is elhiszem. - mondta halkan Cirbolyhos, bár talán kicsit még mindig nehezére esett beismerni, hogy nem neki volt igaza. - Hiába olyan hideg, mégis ahogy nézem, egyre melegebb érzés fog el idebenn. - azzal a mancsát a mellkasára tette, pontosan a szíve fölé. - Erre biztos, hogy csak a kívánságok képesek.

Az apró pelyhek csillogása tükröződött Cirbolyhos és Puhapetty szemében. Bodromb szeretetteljesen nézte őket, ahogy az ablakon át a hóesést bámulták. Biztos volt benne, hogy ettől a naptól kezdve, bármi történjék, a hópihék varázslatában mindig is hinni fognak.

Csillagkönny

- Játsszunk valamit! - kiáltottam.
- Mit? - kérdezte Brendan unottan, egy fűszálat rágcsálva.
- Fogócskázzunk. - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Az nem lenne túl igazságos. - vetette oda Brendan. Tudtam, hogy talál majd valami kifogást!
- Igazán? És miért? - vágtam az arcába kihívó hangon. A rácson kidugott két ujjam közé kaptam a fűszálat, amit rágcsált, és kipenderítettem a szájából. Kiköpött.
- Azért, mert te be vagy oda zárva, én pedig bármikor elszaladhatok, és sosem tudsz elkapni. - magyarázta. Úgy, mintha valami végtelenül bamba lény lennék. Mondjuk egy madár, ami csak a madarak nyelvén tud. De engem hiába nézel madárnak, pajtás!
- Akkor játsszunk gondolatban. - javasoltam nem leplezve hangommal a belsőmben bujkáló izgatottságot. Brendan nem osztotta a lelkesedésemet. Mélyről jövő, tompa böffentés szerű hangot hallatott. Ez nála azt jelentette, hogy tökéletesen, véglegesen és megmásíthatatlanul ostobaságnak tartja azt, amit mondtam. Egy-egy beszélgetés alkalmával átlagosan 12,7-szer van szerencsém ehhez a reakcióhoz. Csak egy agyament bucora nem látná be, hogy ezen a vonalon nem érdemes tovább próbálkozni. (A bucora olyan, mint a sipti, csak sokkal butább.)
- Ha nem vagy hajlandó játszani velem, akkor legalább hozz valamit, ami szórakoztat. - morogtam duzzogást mímelve.
- Mondjuk egy könyvet? - kérdezte Brendan, és tengermély zsebéből előhúzott egy apró, piros bőrkötésű kötetecskét. Elnevettem magam. Brendant úgy látszik, sértette a kacagásom:
- Ha nem tetszik, nem adom! - mordult, és egy mérgezett nyílvessző suhanását idéző gyorsaságával visszarejtette a könyvet a zsebébe. Még mindig nevettem. Jól esett.
- Most mi van? Én ilyen kicsit olvasok. És? - dörmögte. Azt hiszem, mélyen megbántottam. Brendan olyan lény volt, akinek számított, mit mekkora adagokban szállít neki a Világ.
- Félreértesz barátom. - most ki kell engesztelnem. - Attól még, hogy a könyved pici, rengeteg okosság férhet bele. Nézz csak meg például engem! - biztatóan végigmutattam magamon az aljzatomtól a vigyorom legkiállóbb foghegyéig. - Csak azon nevettem, hogy olvasol. Nem tudtam, hogy szoktál.
- Szoktam. - düffögte maga elé, de éreztem rajta, hogy már nem haragszik. Megnyugodott, bár azt hiszem, lapátkezét még mindig az eldugott könyvön pihentette. A másikkal új fűszálat tépett, és rágcsálni kezdte.
- Mit hozzak neked, ha nem könyvet? - kérdezte.
- Egy csillagot. - vágtam rá gondolkodás nélkül. Úgy szerettem volna egy csillagot!
Brendan felröffent.
- Nem tudok neked csillagot hozni. Egy csillag sokkal nagyobb, mint a bolygó, amin a nagyokos fejed van. Nem lehet idehozni.
- Jajj, te melák... - szeretetteljesen lesajnáltam. - Akkor hozz valamit, ami olyan, mint egy csillag. Csillagpótlékot. Majd én csinálok belőle igazit magamnak.
- De mit? - kérdezte egyre türelmetlenebbül.
- Használd a fantáziámat! - biztattam. Egészen a rácsokhoz hajoltam és a kis padkára könyököltem.
- Miért a tiédet? - kérdezte. Felvontam a szemöldököm és félig nevetve feleltem:
- Mert neked nincs.
- Ja, igaz. - mormogta belátón. - Hát jó. - feltápászkodott, leporolta a nadrágját és elbattyogott a messzeségbe.
Én pedig vártam. Hanyatt dőltem a cellámban, és a plafont bámultam csukott szemmel. Figyeltem a repedéseket, ahogy futnak a málló vakolaton, akár az élettő lüktető fekete sugárerek. Hopp, az egyik kiszakadt a plafonból, és most dagad, dagad... Kipukkadt! A feketeség kiáramlott, kigomolygott belőle, egyenesen körém. Megölelt, simogatott, üdvözölt. Én is üdvözöltem. Elbeszélgettünk, de dolga volt. Továbbment hát, nem tudom, hová. Nem kérdeztem. Jobb, ha az ember nem üti az orrát olyasmik dolgába, amik a plafonról mállottak az álmai közé.
Mire Brendan visszatért, már tucat homokóra-fordultányit öregedtem, de mindig visszafiatalodtam, mert a homokórák már csak ilyenek. Találkoztam egy legkisebb királylánnyal aki a szélből jött, egy tengeri uborkával, - nem volt valami érdekes társaság - fénylényekkel, egy kifordított skót kockás bolhával, álmokkal, énekekkel, felhőkkel, a gyermekkorommal, szép eszmékkel és az otromba Úgysem-szörnyecskékkel, akik reményt esznek és szürke a böffentésük. És mindeközben egészen egy tapodtad sem mozdultam.
- Üdv, pajtás! - köszöntöttem vígan. Brendan arcán valami megváltozott. Mintha... Ezer és még tizenhét holdkóros sajtrágó harapjon a hátsómba... De bizony! Izgatottság csillogott a vén óriás szemében!
- Hoztam neked csillagot. Vagy mit... - azért nehezére esett csillagnak nevezni azt a valamit amit hozott, akár mi legyen is. De a kíváncsiságomat fenemód felcsigázta.
- Mutasd már! - sürgettem. Láttam rajta, hogy elégedett. Kinyújtotta a kezét. Én is kinyújtottam az enyémet, és beletette... Először furcsa volt a tapintása. Olyan, mint a levegőnek. A szaga is... Mint a tiszta lég. És ránézésre egészen átlátszó volt.
- A csillag valójában gázokból van. Mint a levegő. Úgyhogy levegőt hoztam, mert az olyan, mintha egy nagyon kis darab csillag lenne... Ugye? - a magyarázat végére Brendan elbizonytalanodott. De már nem tudtam felelni, csak bólintottam. Túlságosan izgatott voltam. Hozott nekem egy igazi csillagot! Az én Brendanom, ez a böszme, ez a csodálatos teremtés! Két kezembe rejtettem a csillagom, és lekuporodtam a földre. Óvatosan szétnyitottam az ujjaim, mintha csak pillangót szemlélnék. Nézegettem, simogattam és elvesztem benne. Brendan beszélt, ezt tudtam, de nem jutottak el hozzám a szavai. Aztán egyszer csak meghallottam... Az Ő hangját. Suttogott. A fülemhez emeltem. Ekkorra már Brendan teljesen hiába pusmogott; egy meteoritzápor zúgó morajlása sem tudta volna elnyomni azt a szívemben csengő édes, dallamos hangot. Először csak a hallgattam. Átjárta mindenemet, dédelgetett és mosolyt rajzolt az ábrázatomra. És amikor megértettem, amit a csillag suttogott...
Mi ez az arcomon?
Egy könnycsepp volt.
A boldogság csillagkönnye.

Naplemente

Naplemente sárkány volt. Egy felhőn üldögélve tengette napjait azzal, hogy ábrándokat ötölt ki és leküldte őket az emberek közé. Naplemente hiú sárkány volt. Azért hívták így, mert pikkelyei pontosan olyan színekben pompáztak, mint amilyenre a lenyugvó Nap utolsó sugarai festik a füstös, őszi nagyváros egét.
Két szárnyát maga mellett pihentette, s időnként egy-egy rózsaszín páragomolyagot pöffentett maga elé - így figyelte az embereket. Jól tudta, hogy az iskolatáskájával a kezében sietős léptekkel a piroson áthaladó Rozi fejében éppen az jár, hogy de jó is lenne, ha jelesre sikerülne az a történelemdolgozat! Tudta azt is, hogy az ágya szélén ülve, nyelvét kiöltve koncentráló hálósipkás költőuraság - anyakönyvezett Szén Iván - most, amint görnyedve hajol kacifántos szavakkal teleírt papirosa fölé, arról álmodozik, hogy a szeretett Gerda - aki eddig oly makacsul ellenállt kitartó udvarlásának - e költemény hallatán majd karjaiba omlik. És végül, de nem utolsó sorban tudta azt is, hogy Arnold, a cukrászsegéd nem azért figyeli olyan buzgó áhítattal mestere mozdulatait, mert tanulni remél belőle, hanem mert leghőbb vágya addig falni azokat a krémeseket, tortákat és minyonokat, míg a hasa bele nem fájdul.
Naplemente tudta mindezt. Hogyne tudta volna, hiszen ő küldte ezeket az ábrándokat. Elégedetten szemlélte művét, és éppen újabb ábránd kiötlésén törte a fejét, mikor a hídon egy különös alakot pillantott meg: egy lány volt hosszú, fekete őszi kabátban. Nyakát türkizkék, bolyhos sállal tekerte körbe, kabátja alól pedig kikandikált csíkos, ciklámen és lila színekben virító harisnyája. A legkülönösebb azonban nem ez volt - és még csak nem is szerte ágazó, kócos babarózsaszín szénakazal fürtjei, melyekbe belekapott a szél - hanem tekintete; azok a hatalmas, kék szemek, melyek egyenesen Naplementére szegeződtek.
A sárkány összezavarodott. Elmozdult kicsit jobbra, majd kicsit balra, de a szemek még mindig őt követték. A háta mögé nézett, nincs-e ott valaki. Mikor visszafordult, a furcsa lány nevetett rajta.
- Te látsz engem? - kérdezte kíváncsi-bosszankodva Naplemente.
- Látlak hát! - felelte még mindig nevetve a lány.
- De hát az hogy lehet? Az emberek számára mi láthatatlanok vagyunk! - a sárkány felhúzta az orrát, mintha ezzel máris bizonyította volna igazát.
- Csakhogy én nem vagyok ember. Sárkány vagyok, mint te! - végigmutatott borzas feje búbjától kopott cipőjéig teljesen emberszerű alakján. - A nevem Hajnal.
- Nevetséges vagy! Már hogy lennél te sárkány?
- Hiszen látlak, vagy nem? - Hajnal ismét elnevette magát. - Valaha én is ábrándokat formáztam és bújtattam az emberek gondolatai közé, de eluntam, hogy csak kívülről nézzem azt a sok gyönyörű álmodozásukat. Így hát leszálltam a földre, és álmodozó lettem én is!
- Ekkora butaságot még életemben nem hallottam! - fakadt ki Naplemente.
- De hiszel nekem? - a sárkány elgondolkodott egy kicsit.
- Hiszek. - mondta végül. - De akkor is butaság!
- Ha ennyire biztos vagy benne, miért nem adsz nekem egy esélyt? - kérdezte vigyorogva Hajnal. - Szállj le mellém a földre és engedd, hogy megmutassam, milyen álmodozónak lenni! Csak egyetlen napot kérek. Ha nem győzlek meg, elismerem az igazadat és felvállalom a butaságomat.
Naplemente gyanakodva figyelte a lányt. Valahogy azonban az óriási kék szemek olyan tisztán csillogtak, hogy a sárkány hiába húzta-vonta magában a dolgot: a szíve mélyén már döntött.
- Legyen, nem bánom! - morogta kelletlenül, majd egy kecses szökkenéssel Hajnal mellett termett, immár emberi alakban. - Kezdheted!

A nap hátralévő részét azzal töltötték, hogy a városban sétálgattak. Hajnal megmutatta Naplementének a kedvenc cukorkaboltját, ahol mindenféle színes bogyók, nyalókák, sütemények, aszalt gyümölcsök és egyéb finomságok mosolyogtak rájuk hívogatóan a különböző üvegekből és dobozokból. A sárkánynak ugyan csiklandóssá vált az ínye, de a lelkében semmi különlegeset nem érzett.
Ezek után az állatkertet látogatták meg. Hajnal arra számított, az egyik állat csak tud majd valami olyasmit mutatni Naplementének, ami igazán lenyűgözi, és ő is arra vágyik majd, bár meg tudná csinálni. Sajnos tévedett. Noha ő maga nagyon élvezte a kis kirándulást, a sárkánynak kicsit sem sikerült megmozgatni a fantáziáját.
Amikor egy ékszerboltból jöttek kifelé - Hajnal szemében vágyakozó csillogással, útitársa azonban unott-morcosan - Naplemente felmordult:
- Ennek semmi értelme! - a sárkány csalódottan nézte a számára teljesen érdektelen kirakatot.
- Mert meg sem próbálod! Az egésznek az a titka, hogy el kell képzelni, milyen lenne az a valami, amit szeretnél. Ha idáig eljutsz, a többi már jönni fog magától. Ha igazán jól sikerül az álmodozásod, akkor az már majdnem olyan, mintha tényleg meg is élnéd azt, amire vágysz! - Hajnal lelkesedése töretlen volt, de Naplementét nem győzte meg.
- Jól van. Mutatok neked valamit, ami nálam mindig beválik. Egyszerűen tökéletes hely az álmodozásra! - azzal karon ragadta a sárkányt, és már indult is.
Nemsokára egy gyönyörű kastélykertbe érkeztek. Csodaszép, ősszel is színes virágok nyíltak minden irányban, halvány illatukkal betöltve a jövevények orrát. Cipőik alatt vidáman ropogtak az ezerszínű, lehullott falevelek, hajukat pedig játékos szellő gubancolta össze. Minden érzékszervükkel játszott ez a csodálatos hely. Hajnal céltudatosan haladt letérve az útról, míg ki nem lyukadt a folyóparton. Felállt egy sziklára, és magába szívta a Mindenséget.
Mögötte a kastély kertje, előtte pedig a folyó kék vizén megcsillanó, egyre fakóbb arannyá olvadó napfény integetett neki vígan tündökölve.
Bármelyik embert lenyűgözte volna az ilyen ezerarcú szépség. Naplemente azonban gőgös és makacs volt, és legfőképpen: sárkány.
- Hiába töröd magad. A Nap már lemenőben van, nekem pedig a felhőmön lenne a helyem. Nem érzek az égvilágon semmit! - Hajnal most először tűnt egy kicsit csalódottnak.
- Tényleg semmit...? - kérdezte óvatosan. - Egy icipici ábrándosságot se?
- Nem! Semmit! És elegem van a hülye süteményeidből, ékköveidből, kertjeidből és minden vacakból, amit a buta fejeddel szépnek gondolsz! - a sárkány most már végképp kifakadt. Ökölbe szorított kezekkel állt a megszeppent leány fölött, és valósággal ordított vele.
- Haza akarok menni! Vissza az égbe, a puha felhőmre ami pontosan felveszi az alakomat és úgy simogat, mintha selyem lenne. A szárnyaimat akarom és a gyönyörű színeimet, és a vicces kis pászmákat amiket a levegőbe szoktam fújkálni, ha épp semmilyen ábránd nem jut az eszembe! És azt is akarom, hogy az álmodozás mások gondja legyen! Én másoknak szeretném kigondolni az ábrándokat, és egy óvatlan pillanatban a gondolataikba lopni, mintha mindig is ott lettek volna. Úgy szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen... Tudod, milyen gyönyörű volt az? - észre sem vette, hogy menet közben leült Hajnal mellé a sziklára, és a hangja is megszelídült. Csak akkor tűnt fel neki a csoda, mikor a lány hatalmas kék szemeinek tükrében megpillantotta saját tekintetében is ugyan azt a ragyogást, amit Hajnalban először olyan különlegesnek talált. A szíve remegett, ajkai kiszáradtak és tudta, ha lehunyná a szemét, ismét a felhőn ücsöröghetne. Sőt, szinte bármivé válhatna, bármit megtehetne.
- Hajnal? - a lány elmosolyodott.
- Még mindig butának tartasz? - kérdezte, noha már jól tudta a választ.
- Nem. - mondta Naplemente megbánással a hangjában. Habozott még egy kicsit, aztán végül csak kibökte: - Ami azt illeti... Azt hiszem, szeretnék még egy kicsit álmodozó lenni.

Mégsem vagyok fejlödöképes...

Égve hagytam a gázt.

Konyhatündéring

Megint felvettem a főzőkesztyűt. Ezúttal kicsit komolyabb volt a feladat, mint egy tükörtojásos reggeli elkészítése, ezért minden erőmet be kellett vetnem - hogy le tudjam passzolni másnak, de hát nem sikerült... Úgyhogy következzen a takonycorn!

 
A recept szerint (ami innen van, vigyázat angol!) kell bele popcorn (sose gondoltam volna...) meg takony, aminek az összetevői a vaj, barna cukor, vaníliaaroma, kukoricaszirup, pillecukor és sárga és zöld ételszínezék. (Ha a biosztanár kérdezné mi a takony ne ezt mondjátok, mert le fogja fikázni a válaszotokat...)
Kötelező taknyos viccek elsütve. Mondom, hogy ezekből az alapanyagokból nekem mim NEM volt:
- barna cukor (mert rasszista vagyok fehér volt itthon és úgyis bebarnul a procedúra közben, akkor meg minek...)
- kukoricaszirup (mert arról, hogy ez mi a bambusznádon fütyörésző répaember akar lenni, a google sokkal többet tud, mint én, plusz miért tennék a kukoricára is kukoricát...? Ilyet is csak az amcsik tudnak kitalálni... Ja, és kis hazánkban a beszerezhetősége is elég korlátozott.)
- sárga ételszínezék (illetve volt, de nem használtam mert rasszista vagyok majd később kiderül miért...)

Első fázis: a vajat lassú tűzön megolvasztani, belekeverni a cukrot (mennyiségeket azért nem írok, mert azt úgyis érzésre kell én sem tudtam követni mikor miből mennyit öntöttem, vágtam, dobtam és hajítottam még bele kétségbeesetten, hogy valami értékelhetőbbet kapjak. A küldetés első tanulsága: a karamellát egyszerűen LEHETETLEN elrontani. De tényleg. Én mindent megpróbáltam de onnantól kezdve hogy rájöttem, hogy amit csinálok, tulajdonképpen szimpla karamella, elkezdett hasonlítani rá és nem akarta abbahagyni... Pedig megszámlálhatatlanul sokszor felejtettem a tűzön, hogy odaégjen a kis szmötyi. Egyszer azért megpróbálta megbosszulni és alaposan elkezdett összeállni, úgyhogy villámgyors internetes SOS-keresés után ráleltem egy karamella receptre, és ezen felbuzdulva nyakon öntöttem őragacsosságát egy löttyintés hideg tejjel, hogy ugyan vegye már észre magát! Csak úgy sistergett a haragtól, majd helyenként kikristályosodott, de nagyrészt lehiggadthígult. Birkatürelemmel (Miért türelmesek a birkák...? Próbáltak már karamellát főzni...?) kevergettem nagyjából fél órát, és amikor feltűnt, hogy a képződött karamellazárványok mérete mindössze mikrométerekkel csökkent ez idő alatt, fogtam és kiszedegettem őket egy teáskanállal, kuka általi halálra ítélve a kis lázadókat. Mert rasszista vagyok diktatúra van.

Eljött a pillecukor ideje!
Mivel a karamellának aposztrofált trutymóm (ami nem égett oda, nem lett szén ízű - tudom, megkóstoltam*) most már arany- kávé- trutymóbarna színt öltött, úgy döntöttem itt az ideje megkísérelni beleolvasztani a pillecukrokat. Belelöttyintettem az előírt vaníliaaromát, majd belehajigáltam néhány fehér vagy halványsárga pillecukrot a zacskóból abban reménykedve hogy megvilágosodik. Nem csak a plötty világosodott meg, hanem én is: ez a cucc tényleg beleolvad! Belehajigáltam még bőkezűen pár pillecukrot, a rózsaszínt kihagyva, nem csak azért mert rasszista vagyok nem szeretem ezt a színt, hanem mert nem szerettem volna hogy a trutyim berózsaszínesedjen.

Mostanra halványsárgás-barnás színű trutyimba végül beleöntöttem egy fél teáskanál zöld ételfestéket. És *dobpergés* MOST derül ki, miért nem tettem bele sárgát: mert amúgy is elég sárgás volt, és a zöld belekeverése után felvette a tökéletes takonyszínt.

A kipattogatott kukoricát betettem abba az edénybe, amiben majd szállítani fogom - ugyanis ha a trutty egyszer rákerül, többé nem lehet áthelyezni. Komolyan, mindenki elfelejtheti a technokolt, ez a cucc sokkal menőbb! És organikus. (; *reklámvége*
Nagyjából másfél zacskó popcornra rákotorásztam a taknyot, majd óvatosan egy kanállal úgy-ahogy belekevertem. A pókhálószerűen nyúló zöldes szálaktól nem kell megijedni, ez teljesen normális! (Legalábbis amíg ennél a receptnél maradunk és nem egy hétre a mosogatóban hagyott tálnál. Bár ami azon nyúlik az lehet hogy már mászik is...)

Ezzel a takonycorn tulajdonképpen kész is! Ugye, milyen egyszerű...? Ha szeretnéd élvezni munkád gyümölcsét zöldségét (aminek egyébként sima karamellás popcorn íze van - mert... khm, nos az.) akkor egy darabig még ne nézz a mosogatni való edények irányába.
Ha mégis rászántad magad erre a bátor lépésre, először borzadj el, majd fújd ki a levegőt és indíts újabb SOS keresést a neten a beleragadt karamella/odaégett cukor kimosása jeligére... Lehet, hogy ezt a blogot is megtalálod vele. (; *reklámvége*
Ha mindent jól csináltál, akkor az edény alján maradt zöld ragacsod mostanra kiválóan alkalmas ujjlenyomat-vételre vagy varázsgyurmának: ha lassan húzod, nyúlik a végtelenségig, ha gyorsan húzod elszakad. Egy dologra nem alkalmas: kimosásra. De semmi vész, mert a google jó barát!

Figyelem, varázslat következik... Az élet azon ritka pillanata, amikor valami tényleg ennyire egyszerű - ugyanis ha még nekem is sikerült nem elrontani, akkor szilárd magabiztossággal állítható, hogy a dolog működik.
A vízzel teletöltött edényt fel kell rakni tűzhelyre, majd lefedve forralni benne a vizet. Nem kell bugyogásig, mert akkor a vizes zöld lé valószínűleg leniagarázik a tűzhelyre (történelmi pillanat: ez egy hiba amit NEM követtem el! Most épp...) és elárasztja azt. Ha ez megvan, öntsük ki a vizet az edényből és csodák csodája: kijött belőle a trutyi! Ami maradt az kripli szemmel nézve is elfogadható mennyiségű sikálással eltávolítható belőle.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lá... Ja nem, az nem ez az oldal. (: Minden esetre azt hiszem, talán fejlődőképes vagyok!


*Gyakorlott szakácsok azt mondják, mindent meg kell kóstolni! Nos, a karamella nem ilyen... ESZEDBE NE JUSSON hozzáérinteni a nyelved hegyét felületes fújkálást követően a fakanálon csillogó ragacshoz, mert megéget és ami még ennél is rosszabb, lesüllyedsz a szintemre...