Élt az Idétlen Szavak Országában ez idő tájt két bevándorló kalandor, akiket Sárkányhajójukon egy szürreális május elsején sodort ide az ár. Régi jó barátok voltak ők: a Lila Pulcsis Lány, meg a Szürke Pulcsis Lány. Nagy vihar volt aznap a Fekete tengeren, mikor az utazók érkeztek. A hullámok kedvük szerint dobálták ide-oda a kis csónakot, háborgásuk zaja elnyomta a két jó barát rémült kiáltásait és a Sárkányhajó vészjósló, ideges morgását. Egy darabig kitartottak, de aztán a Fekete tenger megelégelte a játszadozást, és óriási, éjfekete markával lecsapott a kalandorokra, hogy bebizonyítsa: bizony ő az erősebb fél.
A Lila Pulcsis Lány ébredt fel először. Ismeretlen földön voltak. A viharnak már nyoma sem volt, a hajótöröttek körül mindenre néma, békés csend telepedett. Ahogy a Lila Pulcsis Lány körbenézett, először a Sárkányhajó maradványait pillantotta meg: szegény nagyon rossz állapotban volt. Őt érte a legnagyobb csapás, mikor szárnyait utasai fölé terítve megpróbálta őket megóvni a hullámok haragjától.
- Szegény Sárkányhajó! Nem hagyhatlak csak így itt, magányosan elpusztulni. - hajolt le hozzá a Lila Pulcsis Lány. Ekkor mellélépett a társa, a Szürke Pulcsis Lány - szintén épen és egészségesen - és kezét a másik vállára téve szomorúan nézett le a romokra.
- Megmentett minket. - mondta. Egy darabig még álltak a Sárkányhajó maradványai mellett, aztán a Lila Pulcsis Lány váratlanul felpattant, és egy üvegcsét vett elő a táskájából, majd nekiállt belegyűjteni a romokat. A kicsiny üveg úgy nyelte el a hatalmas hajó romjait, mintha belülről még legalább százszor ekkora lett volna. De ami ennél is furcsább volt: a Lila Pulcsis Lány kezében az egykori Sárkányhajó színtiszta smaragd-kék folyadékká vált. Mikor az üvegcse megtelt, már csak a sárkány két szeme hevert a Fekete tenger partján. A Lila Pulcsis Lány felemelte őket, lesimította róluk a homokot és a vizet, majd láncra fűzte őket, és az egyiket a Szürke Pulcsis Lány kezébe adta, a másikat pedig a saját nyakába akasztotta.
- Készen is van! - jelentette ki elégedetten. - Így mindig velünk lehet.
- Mit csináltál vele? - kérdezte elképedve a társa. Bár tudta, mire képes a Lila Pulcsis Lány tiszta szívének varázserejével, hiszen nem egyszer maga is tapasztalta már, mégis a szebbnél szebb dolgok látványa, amiket létrehozott újra és újra megdöbbentette.
- Sárkány-színű körömlakkot. - felelte naiv természetességgel, azzal a kis üvegcsét a barátja felé nyújtotta. A Szürke Pulcsis Lány kíváncsian nyúlt érte, de az makacsul kicsusszant az ujjai közül, és zuhanni kezdett. Még pont sikerült időben elkapni, mielőtt kiömlött volna, de pár csepp azért kiszökött az üvegből, egyenesen bele a Fekete tengerbe.
A tenger ekkor néma hullámokat vetett, keveregni-kavarogni kezdett, majd magába szippantotta a smaragd-kék színt. Úgy tűnt, ízlik neki, mert a következő pillanatban a riasztó, durva feketeség helyét átvette a lágy kékeszöld árnyalat. Így lett a Sárkány-színű tenger.
Most, hogy már biztonságban voltak, körbejáratták tekintetüket az üres vízparton, de semmi mást nem láttak, csak a homokot és a smaragd-kék vizet.
- Hol vagyunk? - kérdezte a Lila Pulcsis Lány.
- Nem tudom. - felelt a másik vállat vonva. - De nyomasztó.
- Miért lenne nyomasztó? - ahogy barátja kiejtette száján a kérdést, maga is megérezte a nyomasztóságot, de jó időbe telt, mire rájöttek, mi okozza: a Csend. A hullámok békésen nyaldosták a homokos partot, de semmilyen hangot nem adtak ki hozzá. Időnként kóbor szellő kapott a két utazó hajába, mégsem hallották a suhogását. Minden néma volt, saját mozdulataikat sem kísérte hang, csak a beszélgetésük törte meg otromba, betolakodó zajával ezt a furcsa harmóniátlan harmóniát.
- Nyers banán. - suttogta valaki a hátuk mögül. A két kalandor összerezzent ijedtében. Nem hallották, ahogy a jövevény közeledik - nem meglepő módon. A Szürke Pulcsis Lány pördült meg előbb, hogy szembe találja magát egy apró, fehér, hosszú fülű élőlénnyel.
- Mit mondtál? - kérdezte, de az apróság csak rázta a fejét, és bámult rá hatalmas, vörös szemeivel.
- Nem akarsz beszélni? - kérdezte ekkor a Lila Pulcsis Lány, mire a valami óriásit bólintott.
- Most akkor akarsz vagy nem akarsz? - meredt rá összezavarodva a Szürke Pulcsis Lány, ezzel láthatóan összezavarva a kis fehér lényt is, aki oldalra billentett fejjel pislogott rá, teljes értetlenséggel a tekintetében. Végül sóhajtott, és ismét suttogni kezdett.
- Nyers banán. Ez a Csend Földje. Itt csak suttogni szabad, mert ha meghallja, hogy beszélgetünk, borzasztóan felháborodik. És a Csend Földjén nincs nagyobb bűn, mint a Csendháborítás! - magyarázta.
- De miért mondod mindig, hogy nyers banán?
- És ki vagy te egyáltalán? - sorolták kérdéseiket az utazók, a jövevény intése ellenére normál hangerőn.
- Nyers banán. A Nyolcas Számú Nyámnyúl vagyok. Ez pedig a jelszó. Csak akkor tudsz suttogni, ha kimondod, hogy nyers banán. - a Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány összenézett.
- Nyers banán. - mondták ekkor egyszerre, mintegy tesztelés képpen. Bár nem annak szánták, hangjuk valóban suttogássá szelídült. Furcsa vidék volt ez a Csend Földje, az egyszer biztos...
- Nyers banán. Jobb lesz, ha elmegyünk innen, mert amennyit fecsegtetek, a Csend már egészen biztosan rátok talált, és közeledik! - azzal a Nyolcas Számú Nyámnyúl megindult a végeláthatatlan homokban.
A menetelés száz életnél is hosszabbnak tűnt a fáradt hajótöröttek számára. Noha a Nyámnyúllal apró lábai miatt nem volt nehéz tartani a tempót, a teljes némaság, ami körülölelte őket kiszipolyozta lelkükből az életerőt.
- Álljunk meg! - kérte a Szürke Pulcsis Lány megfeledkezve a jelszóról.
- Nyers banán! - sutyordult rá nyomatékosan a Nyolcas Számú Nyámnyúl. - Nem megmondtam, hogy halkan legyetek?! Most aztán még jobban kell iparkodnunk.
- Nyers banán. Nem mehetünk tovább. - szólt most a Lila Pulcsis Lány is.
- Nyers banán. Miattam ne álljunk meg, a Nyúlnak igaza van. - ingatta fejét a Szürke Pulcsis Lány, aki mostanra megbánta, hogy egyáltalán megszólalt.
- Nyámnyúl! Nem sima nyúl! - a két Pulcsis Lány meghökkent tekintete a kis fehér állatra szegeződött, aki csak ekkor jött rá, mit is tett. - Nyers banán... - suttogta elhaló hangon. - Negyvenkét esztendeje nem szólaltam meg hangosan.
Az utazók váratlan zajra lettek figyelmesek. Igazából nem is a zaj mibenléte volt a váratlan, hanem maga a létezése. Aztán kép is társult hozzá: a homokból váratlanul egy vízsugár tört elő, majd ahogy jött, olyan hirtelen vége is lett, és csak a sziporkázó, szivárványosan aláhulló vízcseppek maradtak utána.
- Nyers banán. Te jóságos liopleurodon! A sugárzó vizek! Soha nem tudhatod, honnan törnek elő. - hadarta a Nyolcas Számú Nyámnyúl rémülten. - Kellett nekem segíteni rajtatok!
- Nyers banán. De hiszen ez csak víz. - értetlenkedett a Lila Pulcsis Lány, de apró fehér társuk arckifejezése azt súgta, ez nem egészen fedi le a valóságot. Ekkor újabb vízsugár tört elő, egészen közel a Lila Pulcsis Lányhoz, aki ijedten odébb ugrott.
- Nyers banán. Mi történik, ha vizes leszek? - kérdezte.
- Felejtsétek el a nyers banánt, futás! - kiáltott rájuk a Nyámnyúl a negyvenkét év hallgatáshoz képest meglepően energikus hangon, azzal rohanni kezdett apró tappancsain. A Lila Pulcsis Lány utána kiáltott.
- Gyere vissza! Még annyi kérdésem lenne! - ahogy hangja a levegőbe hasított, újabb, az összes eddiginél hangosabb zúgolódás kezdődött, és a feltörő vízsugarak körbezárták a két jóbarátot.
- Azt hiszem, a Csend nagyon felháborodhatott. - szólalt meg a Szürke Pulcsis lány, majd elővette a sárkány-színű körömlakkot, és egyetlen cseppet cseppentett belőle a homokba, jó kartávolságra a lábától. A lehulló, szivárványos vízcseppek észrevették a smaragd-kék ragyogást, és irányt változtatva inkább azt rohamozták meg, minthogy a kalandorok fejére hulljanak.
- Azta! Ez nekem biztosan nem jutott volna eszembe. - biccentett elismerően a Lila Pulcsis Lány.
- Gondoltam, ha már a Fekete tengernek ízlett ez a szín... - pillantott oldalra egy szerénynek szánt mosollyal a Szürke Pulcsis Lány.
- Nyers banán. Itt hagyott minket a Nyámnyúl. - konstatálta a Lila Pulcsis Lány. - Akkor sosem tudom meg, hogy az micsoda. - azzal egy nem is olyan messze álló, bronzos színű valamire mutatott. Közelebb menve kirajzolódtak a valami körvonalai is: egy táltos, szárnyas ló volt, aranyló bronz színben. Egyedül az volt a furcsa, hogy egyáltalán nem mozdult.
- Nyers banán. Lehet, hogy nem kellene... - próbálkozott az óvatossággal a Szürke Pulcsis Lány, de teljesen hiábavalóan. A Lila Pulcsis Lányt a lovak iránti különleges csodálata már oda is vonzotta, egészen a bronzba fagyott táltosig.
- Nyers banán. El van szakadva a szárnya. - mondta szomorúan.
- Nyers banán. Van egy kő a szájában. - a Szürke Pulcsis Lánynak különös érzéke volt az irreleváns, apró részletek megfigyeléséhez. - Mit csinálsz? - kérdezte barátjától, mikor az a ló lábain felkapaszkodva és megtámaszkodva a paripa fogainak intenzív rugdosásába kezdett.
- Nyers banán. Kioperálom a fogkövét. - a Lila Pulcsis Lány kitartóan folytatta a műveletet, ám egyszer csak egy idegen suttogást hallottak meg a hátuk mögül.
- Nyers banán. Ne rongálják már azt a szerencsétlen lovat! Így is elég baja van szegénynek. - a suttogó hanghoz egy piros ruhás néni alakja társult, aki egyik kezével magas, nyúlánk, komornyik-szerű öltönyös párjába karolt, másikkal egy piros esernyőt tartott.
- Nyers banán. Nem rongáljuk, csak ki akarjuk szedni a fogkövét. - magyarázta a Szürke Pulcsis Lány, mert a Lila Pulcsis Lány annyira belemerült a tevékenységébe, hogy észre sem vette a jövevényeket.
- Nyers banán. Ja, az más. - mosolyodott el a néni, majd továbbtipegett a homokban.
- Nyers banán, várjanak! Kicsodák maguk, és hogy kerülnek ide? - szólt utánuk a Szürke Pulcsis Lány.
- Nyers banán. Mi a Valószínűtlen Jelenségek Csend-földi képviselői vagyunk, kedvesem. - magyarázta a néni, majd ha lehet, még halkabb suttogással hozzátette: - Egészen nyers banán... Ha találkoztok valakivel, aki váratlanul bukkan fel és egyáltalán nem illik oda, nehogy szóba álljatok vele! Ő a Valószerűtlen Jelenségek képviselője. Velejükig romlottak, pfuj! - a következő pillanatban már nem voltak ott. A Szürke Pulcsis Lány még pislogott párat. Megdöbbenéséből a jelszóról megfeledkező társa zökkentette ki.
- Háh! - mutatta fel dialdalmasan a makacs fogkövet, amit az imént sikerült kioperálnia a szakadt szárnyú táltos szájából.
- Végre szabadon! - nyihogott fel mellette az állat, aki hirtelen kiszabadulni látszott görcsös bronzosságából, és elgémberedett tagjait kinyújtóztatva fújtatott egyet. A két Pulcsis Lány egyszerre ugrott fel ijedtében.
- Jaj, ne haragudjatok! Nem akartalak megrémíteni titeket, hiszen megmentettetek. - mosolygott rájuk a paripa immár tökéletes fogászati kezelésben részesített fogsorát megvillantva. - A Csend bezárt ebbe a bronzbörtönbe, mert szerinte túlságosan hangos voltam. - nyihogta harsányan.
- Nyers banán. Csendesebben, mert ismét felháborodik! Csak nem akarsz megint lóbálvány lenni...? - csitította a Szürke Pulcsis Lány, de mindhiába.
- Fütyülök a Csendre! - fütyült. - Szeszélyes egy némber... Most, hogy végre ismét tudok repülni, könnyedén elmenekülök előle. De mivel megmentettetek, úgy döntöttem, elviszlek titeket oda, ahova csak szeretnétek!
- Jó lenne... Csakhogy nem ismerünk itt semmit. Most érkeztünk. - magyarázta a Lila Pulcsis Lány, egyből teljes bizalmat ítélve a furcsa lénynek, akit az imént adósukká tettek. A Szürke Pulcsis Lány azonban még gyanakodott kissé:
- Megbocsáss, de ki vagy te tulajdonképpen?
- Hát a Nyakló! Ki más?! Az Idétlen Szavak Országának egyik legrégebbi lakója, személyesen! - azzal méltóságteljesen meghajolt az utazók előtt.
- Akkor nem vagy Valószerűtlen Jelenség? - kérdezte a Szürke Pulcsis Lány.
- Dehogy! Olyan valószerű vagyok, mint a homok, amiben állunk.
- Csak mert a Valószínűtlen Jelenségek képviselői óva intettek minket a Valószerűtlenektől. - magyarázta mostanra szertefoszlott aggályát a lány.
- Tudod, a Valószerűtlenek és a Valószínűtlenek ősidők óta gyűlölik egymást. De az egyik éppen olyan ostoba népség, mint a másik. Jönnek-mennek, de a világon semmi értelmük sincs. - magyarázta a Nyakló. - Majd megszokjátok. Viszont mostmár jó lenne indulni, mielőtt Csend cimborám megint megint. - szóviccét kísérő rövid nyihogó hahotázás után várakozón tekintett az utazókra.
- Igazából eléggé elfáradtunk. Azt hiszem, olyan helyet keresünk, ahol megalhatunk ma éjszaka.
- Nos, akkor meg is van, hova viszlek benneteket. Pattanjatok a hátamra! - a Lila Pulcsis Lány és a Szürke Pulcsis Lány engedelmesen követte az utasítást.
- El is árulod?
- Hát a terpék birodalmába! Jószívű népség, vendégszeretők. A Terpe-Szállás pedig mindenkit befogad, ha esik, ha fúj, ha szakad, ha plafon.
- Igencsak furcsa hely ez az Idétlen Szavak Országa... - tűnődött el ekkor a Lila Pulcsis Lány.
- Majd megszokjátok! - legyintett a táltos, majd a levegőbe emelkedett. - Köszönjetek el a jó öreg Csendtől, mert alighanem egy jó darabig Nyakló nélkül marad! - azzal a két jóbarát és a szakadt szárnyú paripa elsüvített a messzeségbe.
Szeretettel: Kék Pulcsis Lány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése